Amikor a zongora történetéről beszélünk, meg kell említeni azokat a hangszereket is, amelyek megelőzve a zongorát kikövezték az utat ezen zenei eszköz kifejlesztéséhez. A 14-15. században különböző húros, billentyűs hangszereket fejlesztettek ki, amelyek közül egyeseket kalapács szólaltatott meg, mint például a klavikordot (angolul: clavichord), míg más hangszerekben pengető (plektron) hatására jöttek létre a hangok, mint a csembalóban (angolul: harpsichord).
A csembaló tulajdonképpen ugyanazon az elven működik, mint a hárfák, lantok és egyéb pengetős hangszerek, csupán az a különbség az utóbbiakhoz képest, hogy itt a pengetést a billentyűzet segítségével viszik véghez, nem pedig kézzel. A csembaló hangja zengő, hangereje alkalmassá teszi nagyobb hangverseny termek zenei betöltésére, viszont hangerő különbségek megszólaltatására nem alkalmas.
A klavikordot tekinthetjük a modern zongorához legközelebb álló elődnek, itt már a húrok megszólaltatása a modern zongorákra is jellemző kalapács (bár itt a kalapács jelentősen kisebb) segítségével történik. A kalapácsmechanika azonban itt lényegesen egyszerűbb a zongorához képest. Egy egyszerű kétkarú emelő elvén működik, ahogy lenyomjuk a billentyűt, a másik oldalon felemelkedik a kis kalapács és megüti az általában kettős sárgaréz húrokat. Hangja nagyon kellemes, viszont hangerőben elmarad a csembalótól. Általában téglatest alakú, lapos, kisebb méretű, asztalra helyezhető hangszer, sokáig az otthoni zenélés kedvelt eszköze volt.
Az első zongora
Az első zongorát a Medici család alkalmazásában álló csembaló készítő mester, a páduai Bartolomeo Cristofori (1655-1731) készítette. Az első zongorát (bár ekkor még nem így nevezték) az 1700-as, vagy 1698-as évben készítette. A történészek között nincs konszenzus a pontos dátumot illetően. A billentyűzet kinézete különbözött a mai billentyűzetektől, mivel akkor még az egész hangok voltak a feketék és kiegészítő félhangok a fehér színűek. Sebastian LaBlanc javasolta a fehér és fekete billentyűk színének felcserélését.A zongora valószínűleg azon törekvés gyümölcse, amely a csembaló hangerejét a klavikord finom hangerőbeli játékosságával ötvözni igyekezett.
Cristofori képes volt megoldani a zongora tervezés alapvető problémáját: miszerint a kalapács a húr megütése után ne maradjon kapcsolatban a húrral. Ez volt a probléma a klavikorddal: az ütőke kapcsolatban maradt a klavikord húrjával, így tompítva a hangot. Továbbá szükséges volt, hogy a kalapács hangtalanul visszatérjen a kiinduló pozíciójába, minél gyorsabban, lehetővé téve a hangok gyors ismétlését. Cristofori munkájának köszönhetően ez lehetségessé vált mostanra. Mindegyik különböző kifejlesztett kalapácsmechanika Cristofori kalapácsmechanikájának továbbfejlesztésével készült. Habár Cristofori első hangszerei vékony húrokkal és jóval kisebb hangerővel rendelkeztek, mint a modern zongorák, mégis jelentősen hangosabbak voltak és az egyes hangokat tovább lehetett kitartani, mint a klavikordnál. Azt, hogy meddig lehet egy hangot kitartani, angol kifejezéssel sustain power-nek hívjuk – az a hangerő, időtartam, amivel rendelkezik a hang, a billentyű lenyomása /attack/, utána a hang leépülése /decay/, után egészen a billentyű felengedéséig.
Ezen hangszerek hangjából és kinézetéből a következő videó nyújt egy rövid ismertetőt.
Mini-szótár: Dulcimer – Kiscimbalom, Clavichord – Klavikord, Harpsichord – Csembaló, Pianoforte – a Cristofori-féle zongora, Piano – a modern zongora.
Cristofori zongorái ismeretlenek voltak még szakmai berkekben is, mígnem 1711-ben egy olasz író, Scipione Maffei közölt róla egy leírást. Cikkében nagyon lelkesen írt az új hangszerről és egy ábrát is mellékelt a mechanikájáról. Ennek köszönhetően sok hangszerépítő kezdet neki az új hangszer elkészítésének szerte Európában. Egy ilyen hangszerépítő, aki orgona építésről volt ismert, Gottfried Silbermann volt. Ő Cristofori zongorájának pontos másolatait építette, egy különbséggel, a mai zongorákon jobboldalt elhelyezkedő nagypedál elődje már megjelent a hangszerein. Vagyis az a pedál, ami egyszerre megemeli az összes tompítót a húrokról.
Működése
A következő nagyon szemléletes, bár angol nyelvű videóban a Cristofori zongoráján alapuló, de már mai zongorák kalapácsmechanikájának működését érthetjük meg. Itt grand piano-t vizsgálnak meg, azaz hangversenyzongorát, azonban mindegyik akusztikus zongora hasonló elven alapul. Javaslom, hogy akinek szükséges kapcsolja be az angol feliratot a beállításokban.
Néhány a megértés szempontjából meghatározó szót lefordítok a jobb érthetőség érdekében: grand piano – hangversenyzongora, stringed instrument – húros hangszer, key – billentyű, lid –fedő, strings – húrok, strecthed along – végig kifeszítve, cast iron frame – öntöttvas keret, lever – emelőkar, hammer – kalapács, wippen – alsó szár *, repetition lever – mérlegnyelv *, jack – lökőnyelv *, hammer – kalapács, damper – tompító.
*= forrás a magyar wikipédia
Én személy szerint azért is szeretem ezt a videót, mert itt érthetjük meg igazán, hogy Cristofori milyen nagyot is lépet előre ezzel az újítással, amire aztán az utána jövő zongorakészítők építhettek. Így lehetővé vált a hangos/halk játék attól függően, hogy mekkora erőt fejtünk ki a billentyűkre, amit a kalapácsoknak adott lendület okoz. Lehetővé vált a hangok gyors ismétlésé, köszönhetően annak, hogy a lökőnyelv (jack) automatikusan és gyorsan a billentyű megnyomásával egyidejűleg visszaáll eredeti helyzetébe, ami egyben egyszer, s mind megoldotta a klavikordnál meglévő problémát, hogy a kalapács kapcsolatban maradt a húrral, így nemkívánatosan tompítva annak hangját. És a különálló tompító csak akkor végzi a tompítást, amikor felengedtük a billentyűt. A pedálok ezt felülírhatják, de ez már egy másik történet.
Forrás:
Wikipédia (magyar és angol)
https://www.piano-keyboard-guide.com/history-of-the-piano.html
http://www.zongora-zongoraiskola.hu/zongora_gyakorlas_pedal.html